Antibiotikumok okozta bélgyulladás
Széles spektrumú antibiotikumok a bélben található baktériumflóra egyensúlyának eltolódása illetve pathogén bélbaktériumok elszaporodása révén okozhatnak hasmenéssel járó gyulladásos bélbetegséget.
Az antibiotikumok által okozott krónikus bélgyulladást pseudomembranosus colitisnek (álhártyás vastagbélgyulladás) nevezzük.
Az álhártyás vastagbélgyulladás általában az antibiotikum szedése során, vagy röviddel azt követően alakul ki, az esetek többségében enyhe lefolyású, de egyes esetekben igen súlyossá és krónikussá válhat, illetve komoly szövődményeket is okozhat. A pár napig tartó enyhe lefolyású híg székletürítéstől az egészen súlyos, akár 15-20 napig fennálló, vizes-nyákos, esetleg véres székletürítéssel, erős hasi görcsökkel, haspuffadással, időnként lázzal és a beteg teljes elesettségével járó formák is kialakulhatnak. Ez utóbbi eseteket – különösen, ha nem derül fény a közelmúltban befejezett antibiotikum terápiára – gyakran összetévesztik egyéb gyomor-bélrendszeri gyulladásos megbetegedésekkel, elsősorban toxikus colitis ulcerosaval, mely miatt akár hasi műtétre is sor kerülhet, ez pedig tovább súlyosbítja a beteg állapotát.
Súlyos szövődményként álhártyás vastagbélgyulladás során a bél falának károsodása következtében a bélfal átszakadása, ún. perforáció is előfordulhat, ami életet veszélyeztető hashártyagyulladás kialakulásához vezethet.
A fenti tüneteket tulajdonképpen bármely antibiotikum előidézheti, de van néhány olyan gyógyszer hatóanyag, amelynek szedése mellett a statisztikai adatok szerint gyakoribb a bél gyulladásos megbetegedése – ilyen pl. a clindamycin, ciproofloxacin vagy a cephalosporinok.
A tünetek legkorábban az antibiotikum szedésének 4-5. napján jelentkeznek, de akár 3-6 hét múlva is kialakulhatnak.
A betegség oka, hogy az antibiotikumok hatására a bélben jelenlévő normál bélflórát alkotó baktériumok elpusztulnak, és helyükben egy olyan baktérium telepszik meg, mely hasmenéses tüneteket okoz. Ez a kórokozó leggyakrabban a Clostridium difficile nevű baktérium, mely amennyiben toxint termelő baktériumtörzsről van szó, a bél nyálkahártyájának gyulladását (colitis), súlyosabb esetben szövetelhalást okoz. Ennek a kórokozónak kétféle toxinja van, az A-típusú ún. enterotoxin és a B-típusú ún. cytotoxin, melyek a beteg egyén székletéből is kimutathatóak. A Clostridium difficile toxint nem termelő törzse gyakran a normál bélflórában is előfordul kis számban, azonban a toxin termelő törzsekkel való felülfertőződés gyakran kórházi nazokomiális infekció következtében alakul ki.
A diagnózis felállítása során széklet vizsgálatra, illetve legtöbbször képalkotó vizsgálatra is sor kerül. A vastagbél tükrözése (ún. colonoscopia vagy rectosigmoidoscopia) során az orvos a betegség nevében is említett álhártyát láthatja, mely a bél nyálkahártyájának felszínén kialakuló fekélyeket fedi. Súlyosabb esetekben ezek sárgás-fehér felrakódásként jelennek meg a bél felszínén, és a néhány milliméteres nagyságtól az 1-2 centiméteres átmérőig terjedhetnek. Enyhébb stádiumban csak a gyulladt, sérülékeny, vérzékeny, vörös nyálkahártyát látja az orvos. Szükség esetén lehetőség van a fekélyekből minta vételére és abból a kórokozó kimutatására. A széklet vizsgálata nem mindig hoz eredményt, de ha a baktérium toxinjai kimutathatóak a mintából, akkor az egyértelműen igazolja a diagnózist. Esetenként hasi röntgenfelvétel is készülhet, ami önmagában a diagnózis felállításához kevés, de a felvételen látható tágult bélkacsok illetve a gyulladás miatt vizenyősen megvastagodott nyálkahártya jellemző lehet, különösen előrehaladottabb esetekben. A bél falának megvastagodása CT felvételen is jól látható.
A kezelés enyhe tünetek esetén a szedett antibiotikum elhagyását jelenti, aminek köszönhetően rövid időn belül megszűnnek a panaszok. Súlyosabb esetben szükség lehet a Clostridium difficile kiirtását célzó másik antibiotikum adására (Klion, Vancomycin), illetve további terápiára, ami a hasmenés következtében kialakuló kiszáradást, jelentős energiavesztést segít helyrehozni. Bár a beteg számára a legkellemetlenebb panasz a gyakori hasmenés, ezt csillapító szerek mégsem javasoltak, mert az megakadályozza a baktérium toxinjainak a kiürülését is, így késlelteti a gyógyulást. Javulást hozhat még a normál bélflóra pótlása probiotikumokkal illetve prebiotikumokkal, de az ilyen jellegű készítményeknek nem elsősorban a terápiában, hanem inkább a megelőzésben lehet fontos szerepe. Probiotikumok közül a Lactobacillus és a Bifidobacterium a legismertebb. (probiotikum=élő mikroorganizmus, prebiotikum = a probiotikus baktériumok szaporodását segítő élelmiszer alkotórészek)
